A blogon korábban közzétettük az etikus fémkeresőzés etikai kódexét. Most a saját példámon bemutatom hogy ez hogyan is fest a gyakorlatban, azt hiszem a leírt eset szolgált érdekes tanulságokkal.
Akár etikus, akár nem az a keresőzés, többnyire egy kis háttér kutató munkával kezdődik, a keresősök többnyire nem csak úgy vaktában mennek a terepre. Én is ezt tettem, átnéztem egy, a lakóhelyem közelében elterülő Fejér megyei településre, Mányra vonatkozó adatokat - részben korábbi jegyzeteim, részben az internet ( Arcanum honlap) segítségével. A település határában elterülő Kőhányás dűlővel kapcsolatban a Székesfehérvári Szemle 1931-es számából arról értesülhettem, hogy egy kisebb ásatás során ebben a dűlőben római szarkofágot, épületmaradványokat és egyéb római leleteket, pénzeket is találtak.
Elhatároztam hát, hogy megkeresem és azonosítom a helyszínt. Először is elmentem a mányi polgármesteri hivatalba és másolatot kértem a mányi határ keleti részének szabályozási térképéről, amelyen a régészeti érdekű területeket és a helyrajzi számokat is jelölik. A Kőhányás dűlőben nem volt feltüntetve régészeti érdekű terület.
Ezután két alkalommal, fémkereső nélkül kimentem a terepre szemlézni. A dűlő jókora terület, az első alkalommal nem találtam lelőhelyet, a második alkalommal viszont - részben azért, mert a Google Earth-ön közzétett műholdas fotó is ott mutatott valamit - hamar megtaláltam. Egy patakot övező hosszanti dombháton van a lelőhely - nem nagy területen, de a közzépontjában a római lelőhelyekre jellemző módon igen sűrű épülettörmelékkel, tégladarabokkal és cseréptöredékekkel a felszínen. GPS-sel is bemértem a helyszínt.
A következő feladat a tulajdonos felkutatása volt. Ehhez először egy segítőkész kollégám segítségével lekértem a lelőhely közvetlen környékének térképét a földhivatali rendszerből. A polgármesteri hivatalokban nyilvánosan hozzáférhető térképek ugyanis nem naprakészek, a pontos helyrajzi számok csak a földhivatali térképvázlatokból ismerhetők meg. A pontos szám alapján lekérettem a tulajdoni lapot is, és így megtudtam a tulajdonos nevét és címét is. ( Ez nekem ingyenbe volt, de akinek nincs hasonlóan segítőkész és online földhivatali hozzáféréssel rendelkező kollégája, annak a két dokumentum lekérése egy ügyvédi irodán keresztül 5-6 ezer forintba is kerülhet ...).
Ezután olyat tettem, amit, élek a gyanúperrel, 100 fémkeresősből max 1 fog utánam csinálni : hivatalos adatkérelmet nyújtottam be a KÖH-be, hogy megtudjam, van-e nyilvántartott lelőhely az adott helyrajzi számon. Ez már nekem is pénzbe került, 2200 Ft az adatkérés illetéke. A KÖH két hét múlva válaszolt : nincs ott nyilvántartott lelőhely, de felhívta a figyelmemet, hogy a Kőhányás dűlőben fokozattan lehet számítani római leletek előkerülésére. Magyarázatképpen utaltak a levélben az 1931-es ásatásra, és arra, hogy a pontos helyszínt akkor nem rögzítették.
Előállt tehát az ideális állapot : a valóságban van ott lelőhely, de hivatalosan nincs, lehet kutatni ! :)
Most már csak a gazda felkeresése volt hátra. Kicsit tartottam a dologtól, de roppant kellemesen csalódtam. A tulajdonos kedvesen és jóindulatóan állt hozzá a kérésemhez, azt mondta, hogy amíg nagy rendetlenséget, méteres lyukakat nem ások, ( és persze vetés előtt), nyugodtan kimehetek bármelyik parcellájára. Elmondta, hogy gyakran látott a Kőhányás dűlő vidékén fémkeresősöket, néha csapatokban, láncba fejlődve, szisztematikusan járják a területet, de kárt nem okoztak, neki sokkal több baja van a vadakkal, amelyek nagyon elszaporodtak.
Nos ezek után nem nagy reményekkel mentem ki egy szép, derült kora tavaszi napon a területre. Nem csalatkoztam - sokáig nemhogy lelet, de még jelem se nagyon volt, az előttem járók alapos "munkát" végeztek. Azért a türelmes, kitartó lengetés mégis meghozta gyümölcsét 3 kis pénzecske képében : egy Hadrianus ezüst, egy Constantinus junior kisbronz és még egy, nem beazonosított későrómai kisbronz volt a zsákmány. Ezzel célomat elértem, korhatározást segítő leleteket találtam a lelőhelyen - temészetesen mindegyik pontos lelőhyelyét GPS-sel is dokumentáltam.
Most már csak a leletek leadása volt hátra. Bár a terület Fejér megye területén fekszik, a megyei múzeum nem túl jó híre miatt a Nemzeti Múzeumba vittem a pénzeket, ahol ismerős régésznek, Mrav Zsoltnak adtam át. Nagyon örült neki, fontosnak tartotta a bejelentést, csak a papírmunkával volt egy kis gondja. Ismét kiderült, hogy nincs olyan formanyomtatvány, még a legnagyobb múzeumban sem, ami a terepen talált leletek leadására használható, ezért a javaslatomra az általam írt bejelentés másolatát írta alá és pecsételte le a régész, nekem ez tökéletesen megfelelt.
Nos, ennyi tehát a történet, amit meg akartam osztani veletek. Semmi rendkívüli, de sajnos a tanulságai nem túl bíztatóak az etikus fémkeresőzés elterjedésével kapcsolatban. Rengeteg idő, utánajárás és még pénzkiadás is szükségeltetik az etikus keresőzés feltételeinek megteremtéséhez - nehezen remélhető, hogy ezt tömegek fogják vállalni. Igaz, személyes kapcsolatokkal bizonyos lépések kiküszöbölhetők, hiszen ha valaki ismeri a föld tulajdonosát, nem kell földhivatali térképet beszerezni, szerencsés esetben a terepen is el lehet csípni a tulajt. Az azonban, hogy majd fémkeresősök tömegei fogják a kiszemelt területek helyrajzi számaival bombázni a KÖH-öt, hogy megtudják, van-e ott lelőhely - nos ez meglehetősen életszerűtlen .... Mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet, ha a 2009-es törvény előírásainak megfelelően az interneten is közzétennék a regisztrált lelőhelyek helyrajzi számait ! Hogy ezzel a rossz szándékú keresősök visszaélnének ? Hát talán akadna néhány kevéssé ismert lelőhely,ami pont a publikálás révén válna fosztogatás áldozatává - de az általános helyzet szerintem nem ez, hanem az hogy, hogy a keresősök már szinte minden lelőhelyet felfedeztek, különösen Pannoniában, a titkolózással már nem lehet megvédeni sok mindent ...
