V. Fiatal Római Koros Régészek Konferenciája, Pécs 2010. november 26-28.
Kerekasztal: Kő a kövön – Mit tehetünk a pusztuló dunántúli lelőhelyekért?
Vita vezetője: Dr. Visy Zsolt
Jegyzetek alapján összeállította: Talabér Ildikó - Szabó Máté
Magyarország lelőhelyei pusztulnak. Ennek okait kereshetjük a mezőgazdasági művelésben, a beruházásokhoz kapcsolódóan, illetve kiemelten az illegális fémkeresősök általi lerablásban. A kerekasztal beszélgetésen a felmerülő problémák alapján a jelen levők alapvetően négy fő kérdésre helyezték a hangsúlyt:
1. a lelőhelyek védelmének lehetősége;
2. a jogi szabályozás kérdése, mely a fémkereső tulajdonlásához és használatához, valamint a műkincsek birtoklásához kapcsolódik;
3. a szisztematikus leletgyűjtés szükségessége;
4. a régészet iránt érdeklődő, együttműködő fémdetektorosok integrálási lehetőségének kérdése.
Már a vita elején látható volt, hogy a hivatalos álláspont és a valóság nem hozható fedésbe. Annak ellenére, hogy – a régészek mellett – a természetvédelmi őrökre bízhatnánk a lelőhelyek ellenőrzésének, fémkeresősök elleni védelmének dandárját (Nagy Levente), erre nincs kapacitás. Nincs elegendő őr (Havas Zoltán), s annak ellenére, hogy az őrök képzettsége a régészeti lelőhelyek azonosításában egyre jobb, a fémkeresősök elleni fellépéshez nem kapnak megfelelő jogi támaszt. A tapasztalatok alapján a törvényi szabályozás nem egyértelmű, vagy hibás voltából adódóan még tettenérés esetén is valószínű, hogy az ügy megreked (Szajcsán Éva, Czövek Attila).
A kérdés azért is problémás, mert úgy tűnik, alapvető dolgok nincsenek tisztázva, vagy elegendően hangsúlyozva. Ezek közé tartozik a lelet és a lelőhely meghatározása, illetve nyilvántartása.
Elsőként a lelőhelyről szükséges beszélnünk, melynek meghatározása és lehatárolása – a jelenlegi szabályozás szerint – kiindulópontját képezik a kérdéseknek.
Az egyik fő gondot az okozza, hogy a régész által jelölt „krumpli” jogi értelemben nem minden esetben, vagy nehezen definiál egy lelőhelyet (Szabó Ádám), arról nem is beszélve, hogy még szakmán belül sem tökéletes a lelőhelyek létére, kiterjedésére vonatkozó információáramlás (Bíró Szilvia). Míg az utóbbihoz „csupán” teljesebb kommunikáció szükséges, a lelőhelyek meghatározása jobban körüljárandó kérdés. Ennek megoldása lehet a jövőben, hogy a KÖH nyilvántartása alapján ezek az adatok egyrészt egy poligon-szerinti (=”krumpli”), másrészt közigazgatási meghatározást is jelentenek, ami egy jogi ügyben már iránymutató lehet.
A probléma inkább ezen adatok pontosságában rejlik. A nyilvántartott lelőhelyek egy része, valamint az újabban bekerülő adatok között is fellelhetők pontatlanságok. Ezeket a hibákat térinformatikai fejlesztéssel és revízióval folyamatosan javítja a hivatal (Nagy Levente).
Itt szükséges megemlíteni azt is, hogy az általánosan elterjed lelőhely azonosító módszer (terepbejárás) és a rendelkezésre álló technika (kézi GPS) nem teszi lehetővé egy helyszín pontos lehatárolását. Ráadásul ezek az adatok elsősorban a beruházásokhoz kapcsolódóan jelentenek védelmet (Czövek Attila), de ott sem minden esetben (Bartus Dávid). Még komolyabb kérdéseket vet fel, hogy a beruházásokhoz kapcsolódó rongálás szankcionálása sem megy gördülékenyen, és itt elegendő csak a győri vásártér ügyének elbagatellizálására gondolni (Bíró Szilvia). Ha ilyen esetekben sem képes a hivatal egyértelműen eljárni, hogyan várhatnánk el, hogy a mezőgazdasági művelés által pusztuló lelőhelyek védelmében, vagy az illegális fémkeresőzéssel lerabolt lelőhelyek ügyében megfelelő fellépés legyen.
Tapasztalataink rámutatnak, hogy a lelőhelyeket jelenleg csupán „aktívan”, jelenléttel lehet védeni, (Czövek Attila), melynek viszont a rendelkezésre álló szűkös erőforrás szab határt. A területtulajdonosok tájékoztatása is hasonlóan fontos (Czövek Attila), mely szorosan kapcsolódik a leletek kérdésköréhez.
Habár régészeti körökben egyértelmű, hogy a még ismeretlen és a napvilágra került lelet is az állami tulajdon részét képezi (Visy Zsolt – Szabó Ádám), az előkerülés körülményei és a lelet leadásának lehetősége azonban további kérdéseket vet fel. A vita elsősorban a jutalmazás és szankcionálás körül forgott.
Visy Zsolt kiemelte, hogy törekedni kellene egy egyensúlyi helyzet kialakítására. A tapasztalat azt mutatja, hogy a jutalmazás jelenlegi gyakorlata tarthatatlan, teljesen véletlenszerűen részesül elismerésben a megtaláló. Ennek egyik oka a pénzhiány, de mégis fontosabb lenne a helyes jogalkalmazás, ahogy a szankcionálás alapját is az egyértelmű törvényi háttér és annak következetes alkalmazása jelentené (Lassányi Gábor).
A vita során a szankcionálás irányába billent a mérleg, érzékeltetve, hogy az alapvető problémát nem a becsületes megtalálók honorálása, hanem sokkal inkább a szándékos lelőhelyrombolás és leletrablás okozza. Ugyanakkor figyelemmel kell lenni arra is, hogy egy beszolgáltatott lelet esetén „megtalálásról” és nem „eltulajdonításról” beszélhetünk (Czövek Attila).
A szakma egyértelműen állást foglalt abban, hogy a beszolgáltatott tárgyakért a feketepiaci érték mint jutalom kifizetése nem követhető irány, cél viszont, hogy a szórvány leletek bekerüljenek a múzeumokba, s ezt ösztönözni kell. Ehhez kapcsolódóan szükséges kiemelni, hogy az intézményekhez ily módon bekerült tárgyakat rendszeresen be kell mutatni (akár a kiállítás kis részén, éves gyarapodásként), és a megtaláló nevét fel kell tüntetni (Lassányi Gábor).
A szakma erkölcsi oldalról vitathatónak tartja a mai mentalitást, melyben a leadott tárgyért cserébe a legtöbb esetben elvárás a jutalom fizetése (főleg, hogy a tárgyak leadása jogi kötelezettség!). Ennek ellenzésére nagyobb hangsúlyt kell helyezni a tájékoztatásra és az oktatásra (Szöllősi Szilvia, Hoppál Krisztina).
A leletek beszolgáltatásával, még inkább felvásárlásával kapcsolatban alakult ki parázs vita, hiszen a gyűjteményekbe kerülő leletek eredete a pontos lelőhelyek ismeretének hiányában kétes értékűnek, akár etikátlannak is tekinthető (Lassányi Gábor). Szabó Ádám felhívta a figyelmet arra a problémára, hogy egyes intézmények (jelen esetben a Magyar Nemzeti Múzeum) vagy felvásárolják a galériákból a papírokkal igazolt, mégis eredetükre nézve nem teljesen tisztázott tárgyakat, vagy külföldre, magángyűjteményekbe kerülhetnek. A probléma valós voltára külföldi és hazai példákon keresztül hívta fel a figyelmet Visy Zsolt, kiemelve ennek etikátlan aspektusait is.
Nyilvánvaló, hogy – a papírok ellenére – a tárgyak eredete ezekben az esetekben nem bizonyítható teljes biztonsággal (Szabó Ádám, Visy Zsolt), így célszerű lenne egy műkincsleltárt létrehozni (Visy Zsolt). A külföldi példákból ismert műtárgyjegyzékbe egy meghatározott ideig „tisztára mosható”, bejelenthető lenne minden magángyűjteményben szereplő tárgy. Ennek köszönhetően a tárgyak birtokosa papírral igazolhatná a tárgyak eredetét, a később előkerült, vagy illegális gyűjtésből származó, papírokkal nem rendelkező leletek viszont lefoglalhatók, birtokosaik szankcionálhatók lennének. Hasonló, de jóval szűkebb jegyzékkel rendelkezik a KÖH (Nagy Levente).
A műtárgynyilvántartás szükségessége mellett hangsúlyt kapott a fémkereső műszerek nyilvántartásba vételének kérdése is. Külföldi példák alapján így jobban ellenőrizhető lenne mind a tevékenységet végzők köre, mind a fémkeresőzésben használt eszközök mennyisége és minősége is. Ezen kívül a fémkereső műszert jogtalanul használó vagy birtokló személyek ellen hathatósabban lehetne fellépni is (Pánczél Szilamér).
Szóba került a területtulajdonosok érdekeinek a kiemelése is. A törvényi háttérből derül ki, hogy a leletek előkerülésével kapcsolatban egészen az 1949-es törvényig jutalmazták, más szóval érdekelté tették a terület tulajdonosát is. Ennek visszaállításán is érdemes gondolkodni, hiszen egy átgondolt törvénnyel a régészet oldalára állíthatnánk nagyszámú segítőt (Visy Zsolt).
A lelőhelyek szisztematikus ellenőrzésének, és a leletek begyűjtésnek szükségességéről szakmai egyetértés fogalmazódott meg, de kivitelezhetősége már jóval problémásabb. A régészeti felügyeletre nincs kapacitás, a természetvédelmi őrszolgálat szándéka ellenére hasonló problémával küzd, és az is leszögezhető, hogy a törvényi háttér nem egyértelmű fogalmazása rengeteg kiskaput ad az illegális gyűjtők kezébe. A problémán megfelelő törvényi szabályozás és egy figyelőszolgálat segíthetne a legtöbbet (Visy Zsolt).
A régészet iránt érdeklődő, együttműködő szándékú fémkeresősök integrálásával kapcsolatban néhányan aggályosnak tartják ellenőrzési lehetőségüket. Kérdés, hogy milyen keretek között lehetne engedélyezni munkájukat, hogyan mehetnének egyáltalán terepre (Rupnik László). Ebben a kérdésben gyaníthatóan inkább egy félreértés rejlik, hiszen első körben véletlenül sem tekinthető célnak, hogy e személyek önállóan tevékenykedjenek, integrálásuknak egyetlen lehetőségeként a régészekkel való együttműködést, a kutatásokban való részvételt pártolhatjuk, ahogy ez most is futó projektek esetében megfigyelhető (pl. PTE Danube-Limes programja) (Szabó Máté).
Összefoglalva a vitán elhangzottakat leszögezhető, hogy:
- A régészeti lelőhely és tárgy nemzeti kincs, mindannyiunk kötelessége ezek megóvása.
- A régészeti tárgy állami tulajdon, az államnak érvényt kell szereznie ezek birtoklására. Ehhez nyilvántartásra van szükség.
- A régészeti tárgy beszolgáltatását ösztönözni kell az oktatás és információ nyújtás segítségével, a terület tulajdonosát a jutalmazásba emeléssel érdekeltté kell tenni a területén zajló tevékenység ellenőrzésére. Ugyanakkor a megtalálói jutalom nem lehet azonos a tényleges értékkel, hiszen állami tulajdon beszolgáltatásáról van szó.
- Szükséges a lelőhely, a lelet, a tulajdonlás, valamint a fémkereső műszer birtoklásának egyértelmű jogi meghatározása, tisztázása.
- Fontos a tájékoztatás, a civil szervezetek bevonása, erősítése.
- A pénzkérdések mellett a szakma oldaláról szükséges minden tőle telhetőt megtennie:
o Odafigyeléssel.
o A területek bejárásával, ellenőrzésével, szisztematikus leletgyűjtéssel.
o A tárgyak bemutatásával.
o A civil szféra erősítésével, fejlesztésével, integrálásával.